Mindennapi anya

Minden, ami anya. Legyenek az anyaság jelszavai: az elfogadás és az elengedés.

mindennapi anya mert en egyedul is birok mindent

Az idegzsábás nap után tegnap elengedős napot tartottam. Kezdtem azzal, hogy nem főztem, mert szerencsére volt még előző napról kaja. Smile Máris százszor jobban éreztem magam. Manó is nyugis volt. Egész nap nem csináltam semmit, csak mostam, rendet raktam, volt itt a védőnő, átválogattam a ruhákat, mert megint méretet ugrottunk, etettem, böfiztettem, pelenkáztam, dajkáltam, játszottam, mosogattam, fertőtlenítettem, ilyesmik.

Gyógytornára is eljutottam. Smile

Délután későn lett álmos a Manó, ráadásul két órát aludt. Nem is tudom, mikor aludt utoljára ennyit napközben. Így mikorra már készülődnöm kellett a tornára, még javában szunyókált. Nem baj, majd Apa megeteti. Smile Elmagyaráztam, hogy mennyi kaját kell enni, mikor kell tejjel pótolni. Induláskor még hallottam a zajos ébredést. És titkon mosolyogtam, hogy ebből mi lesz. Smile Minden rendben ment. Mindketten túlélték, elfogyott az alma-répa-rizs. Utána meg ment a játék,

Én meg elgondolkodtam, hogy miért nincs ilyen gyakrabban?! A napokban többször újra kifakadtam, hogy nem megy egyedül, nem vagyok alkalmas a gyereknevelésre, nem lesz több gyerek... Szükségem van segítségre, stb. Bár a hiszti egy jó részét Te is olvastad itt a blogon. Smile Tudni kell, hogy én a legvégső esetben, jóval a teherbírásom után, a kétségbeesés és az összeomlás szélén kérek segítséget. Némán tűrők, sőt élvezem a terhet, úgy gondolom, egyedül váltom majd meg a világot. Ez mindig is így volt. Munkában is, és ezek szerint gyereknevelésben is. Aztán jön egy szikra, és robbanok. Hisztizve vergődök, eljátszom a mártírhalált, és ilyenkor már semmilyen segítség nem elég.. Ha meg lenyugszom, akkor lelkiismeret furdalásom támad. Jelen esetben, hogy a Férjem mennyit dolgozik, mennyi stressz éri, én meg még itthon is elvárom, hogy segítsen, ráadásul hisztizek. Ekkor újra mindent egyedül csinálok szó nélkül, és jön a robbanás... Végtelen körforgás ez.

De hol is rontottam el? Jelen esetben, mármint a gyereknevelés esetében az elején. Mindent én akartam csinálni. Én akartam pelenkázni, etetni (fejt tejet kap), altatni, böfiztetni. Semmiből nem akartam kimaradni. Persze a Férjem az elején ott volt mindenütt. Segített, támogatott, bíztatott. Iszonyat szerencsém van, hogy Ő a férjem. Persze mikor látta, hogy már minden megy, akkor elengedte a kezemet. Én meg boldog voltam, hogy egyedül helytállok. Csak közben már nem csak a Manót akarom ellátni, hanem a háztartást, és nem utolsó sorban magamra is szeretnék időt szakítani. Egyrészt, hogy törődhessek a testemmel és a lelkemmel, másrészt, hogy újra nő legyek és feleség. A Férjem nem panaszkodik, de én így nem érzem jól magam a bőrömben, bálnásan, szőrösen, mindig melegítőben, reklám pólókban... Viszont a gyerkőc és a lakás szinte minden időmet felemészti.

Nem mondom, hogy a Férjem nem segít, mert a takarításból is és a Manóból is csippent részeket. De most már a gyermekellátásból is nagyobb szeletet engednék át. Etetéseket, altatásokat, pelenkákat. Nekik is jobb lenne, ha többet lehetnének együtt. Csak ehhez ki kell nyitnom a számat. Többször megkérni egy-egy feladatra. Türelmesen. Hagyni, hogy Ő is kísérletezzen. És legalább annyi időt hagyni belerázódni a Manó nevelésbe, mint amennyit eltöltött én azzal, hogy "kisajátítsam".

A Férjem sokszor elmondta, hogy ne gondoljak valamit, vagy ne pukkaszkodjak, ne hisztizzek, ne hőbörögjek, hanem mondjam ki, amit szeretnék. És ismételjem meg, ha kell többször is. Hihetetlen, de nekem ez irtózatosan nehéz. Miért nem találja ki, mit akarok? Miért nem veszi észre, hogy miben tud segíteni? Azt hiszem, nem túl reálisak ezek az elvárások. Szóval megpróbálok változtatni, és elmondani, mit szeretnék.

2014.03.18.