Mindennapi anya

Minden, ami anya. Legyenek az anyaság jelszavai: az elfogadás és az elengedés.

mindennapi anya neveles 2

Második nevelési próbatétel Fanni lábra állásával, majd elindulásával, kopogtatott be hozzánk..

Eme új tudomány kb. fél méterrel növelte meg a veszélyzóna magasságát. Smile

Jöttek a magasabb polcok és fiókok, akvárium, hűtőmágnesek, vödrök, kuka tartalma, kanapén felejtett cuccok.... Folyton a nyomában voltam a Lányomnak, hogy óvja a testi épségét, és a lakásét is.

Az eszemmel tudom, és sokat olvastam is, hogy most abban a korban van a gyerek, amikor feszegeti a határát. Hagyni kell, hogy megismerje önmagát, megtudja, mennyire mehet el, ugyanakkor szabni kell feltételeket, húzni kell határokat, alkotni kell szabályokat, amiket neki is meg kell tanulnia. Marha bölcs ember volt, aki ezt kitalálta, csak a receptet felejtette el felírni... Hol van a helyes határ? Melyek azok a szabályok, amelyeket muszáj megalkotni, és melyikeket már túlzás bevezetni? Mennyire kell betartani a szabályt? Mikor lehet megszegni?

Egyáltalán meg lehet szegni, vagy fővesztés jár a "bűnért"? Meddig legyen szabad akarata a gyereknek? És honnan tudom, hogy egy határ mennyire legyen éles, és mikor lendül át a saját hatalmam gyerekre való ráerőltetésére?

És még vagy ezer kérdést tudnék feltenni. Olvastam és olvasok cikkeket, könyveket, ajánlásokat, tapasztalatokat fórumokon... Ebben is, mint kb. a gyermeket érintő minden kérdésben ketté válik: vannak, akik a saját elméletüket kötelezőnek és tökéletesnek tartva oktatják, hogy mit és hogyan neveld a gyereked, és van a másik tábor, ahol meg azt hangsúlyozzák, hogy engedd szabadon a gyermeket, hiszen azzal lesz önálló, sikeres, magabiztos, ha már most a szabad akaratát tudja érvényesíteni...

Tényleg így van? Csak a szigor és a szabadság létezik?

Mit tegyen ilyenkor a tanácstalan szülő? Melyik úton induljon el?

Én sokszor visszagondolok a saját gyermekkoromra. Szerencsés vagyok, példás családom van. Hálás lehetek a nevelésért, amit az élet útjára kaptam. Persze a hála is érdekes dolog, hiszen leginkább akkor érzem szerencsésnek magam, amikor mások keserű sorsát látom, hallom, érzékelem.

És bár tényleg köszönetet mondhatok azért, ahogy neveltek, azért természetesen élénken élnek bennem az emlékek, hogy mi vagy mik voltak azok a dolgok, amiket a mai napig túlzott szülői szigornak tartok. Például ritkán hallgatták meg a véleményem, vagy, mert gyerek voltam, ezért nem is lehetett véleményem bizonyos dolgokról. Vagy, hogy borzasztóan kellett ügyelnem a rendre (amit annyira magamévá tettem, hogy most kimondottan figyelnem kell, hogy ne pakolgassak mindig), vagy a büntetéseket sem tartottam helyénvalónak, ami párszor jól irányzott szülői fenekelés volt..

Hozzám hasonlóan biztosan mindenkinek megvannak azok az emlékek, hogy mi volt az, ami utólag, szülővé válva is értékel a gyerekkori nevelésből, és mi az, amit máshogy szeretne csinálni. Biztosan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy mindent máshogy szeretnének csinálni, mint annak idején a saját szülei, és lesznek olyanok is, akik szüleiket tartják nevelésben példaértékűnek, és azt a mintát követik. Bárhogy is legyen, szerintem ez egy jó kiindulási pont, hogy eldöntsük és megalkossuk a saját nevelési elveink alapjait.

(Folyt. köv.)

2014.11.25.